Az 1989-es rendszerváltás óta hiányolom a nyugati értelemben vett jobboldalt, azaz a kapitalizmus egyik fontos szereplőjét, a vállalkozók (tőkések, munkaadók stb.) érdekeit képviselő parlamentáris politikai pártot, pártokat.
A nyugati demokráciákban a két oldal (jobb és bal), a klasszikus (marxi) értelemben a két (kizsákmányoló és kizsákmányolt) osztály érdekeit képviselők egyengetik a gazdaság alakulását, és ezzel az ország, ill. a lakosság jólétét.
35 éve hagytam el, és cseréltem fel a kommunizmus első fokának nevezett szocializmust építő proletárdiktatúrát, a hanyatló kapitalizmustól szenvedő polgári demokráciáért. Bevallom, sehol sem éreztem azt az ideológiai, politikai agymosást, félelemkeltést és nyomást, amit 1974-ben magam mögött hagytam Magyarországon. A Szabadvilágban sehol és sohasem éreztem, hogy foglalkoznom kellene a kormányon lévő bal- v. jobboldali pártok közötti különbséggel. Sokkal fontosabb volt számomra, hogy olyan munkát keresek, amiben örömömet lelem, és még (jól) meg is fizetik. Őszintén, abszolút nem érdekelt, hogy a munkaadómnak mije van, mennyit tesz zsebre, milyen autója vagy háza van. Sőt, valahol csodáltam a merészségét, a kockázatvállalását, hogy cégét úgy tudja menedzselni, hogy abból nem csak maga és családja, de az alkalmazottak is (jól) megélnek. Ez járt a fejemben. Nem, pedig a gazdag, kizsákmányoló kapitalistáról kialakult és terjesztett hazai szemlélet.
A jobb- és baloldal közti különbséget csak hosszú évek folyamán érzékeltem. A jobboldal általában „gazdaságosabban” gondolkodónak tűnt, mint a baloldal. A jobboldali kormányok alatt megtelt az államkassza, a baloldali kormányok alatt, pedig kiürült. Hiszen a szociálisan érzékeny(ebb) baloldal alapelve a gazdagok (tőkések, munkaadók) megadóztatása, amiből aztán a munkavállalók életkörülményeit igyekezték javítani. Az állami kiadások ilyen formájú növekedése, beleértve a fizetéseket is, a kapitalistát is (meg a piacot is) áremelésre késztette, ami miatt - idővel – a vásárlóerő a kezdeti szintre esett vissza, és közben beindult az infláció, és az azt ellensúlyozni igyekvő kamatemelés. Ekkor érezte a polgár, hogy eljött a változás, azaz a jobboldal ideje. A vállalkozóbarát (jobboldali) kormány első lépése a vállalkozók adóterheinek csökkentése, mely serkenti a termelést, az új beruházásokat és ezáltal új munkahelyeket teremt. Közben megtelik az államkassza, és a munkások lassan ráébrednek, hogy már megint nem elég a fizetés, és a (baloldal által kiharcolt) szociális juttatások sem fedezik a kiadásokat. Ekkor megint a baloldalt juttatják hatalomra. Ez a klasszikus váltókormányzás, miközben az állampolgár egy percig sem gondol arra, hogy a másik oldal (valamiféle) diktatúrát kíván, vagy fog bevezetni.
Ez a szemlélet Magyarországon hiánycikk, amin nem lehet csodálkozni, hiszen a lakosság többsége (az 1930 után születtek) egy olyan eszmevilágban nőtt fel, mely nem ismeri, nem ismerte a kapitalista rendszert, a nyugati, parlamentáris, polgári demokráciát. Egy olyan világban, ideológiai diktatúrában éltünk 1989-ig, amiben még a reformkommunistákat (élükön Nagy Imre híveivel) is, mint „jobboldaliakat” üldözték.
A háború utáni új Magyarországot lenini elvek alapján szervezték meg, azaz az előző (tőkés) rend (a Horthy-féle királyság) híveit és „kiszolgálóit” (az államapparátust, beleértve a gazdasági szervezetek, gyárak, üzemek vezetőit is!), mint „megbízhatatlanokat” eltávolították, és helyükre lelkes munkás és paraszt fiatalokat toboroztak (lásd „Fényes szelek”), akik örömmel éltek a (történelmileg is páratlan) felkínált lehetőséggel. Eközben nem vették észre, hogy a nácizmushoz hasonló ideológia részei lettek, mely (nem faji, de) származási alapon válogatta, ill. üldözte állampolgárait.
A nyugati demokráciákban a két oldal (jobb és bal), a klasszikus (marxi) értelemben a két (kizsákmányoló és kizsákmányolt) osztály érdekeit képviselők egyengetik a gazdaság alakulását, és ezzel az ország, ill. a lakosság jólétét.
35 éve hagytam el, és cseréltem fel a kommunizmus első fokának nevezett szocializmust építő proletárdiktatúrát, a hanyatló kapitalizmustól szenvedő polgári demokráciáért. Bevallom, sehol sem éreztem azt az ideológiai, politikai agymosást, félelemkeltést és nyomást, amit 1974-ben magam mögött hagytam Magyarországon. A Szabadvilágban sehol és sohasem éreztem, hogy foglalkoznom kellene a kormányon lévő bal- v. jobboldali pártok közötti különbséggel. Sokkal fontosabb volt számomra, hogy olyan munkát keresek, amiben örömömet lelem, és még (jól) meg is fizetik. Őszintén, abszolút nem érdekelt, hogy a munkaadómnak mije van, mennyit tesz zsebre, milyen autója vagy háza van. Sőt, valahol csodáltam a merészségét, a kockázatvállalását, hogy cégét úgy tudja menedzselni, hogy abból nem csak maga és családja, de az alkalmazottak is (jól) megélnek. Ez járt a fejemben. Nem, pedig a gazdag, kizsákmányoló kapitalistáról kialakult és terjesztett hazai szemlélet.
A jobb- és baloldal közti különbséget csak hosszú évek folyamán érzékeltem. A jobboldal általában „gazdaságosabban” gondolkodónak tűnt, mint a baloldal. A jobboldali kormányok alatt megtelt az államkassza, a baloldali kormányok alatt, pedig kiürült. Hiszen a szociálisan érzékeny(ebb) baloldal alapelve a gazdagok (tőkések, munkaadók) megadóztatása, amiből aztán a munkavállalók életkörülményeit igyekezték javítani. Az állami kiadások ilyen formájú növekedése, beleértve a fizetéseket is, a kapitalistát is (meg a piacot is) áremelésre késztette, ami miatt - idővel – a vásárlóerő a kezdeti szintre esett vissza, és közben beindult az infláció, és az azt ellensúlyozni igyekvő kamatemelés. Ekkor érezte a polgár, hogy eljött a változás, azaz a jobboldal ideje. A vállalkozóbarát (jobboldali) kormány első lépése a vállalkozók adóterheinek csökkentése, mely serkenti a termelést, az új beruházásokat és ezáltal új munkahelyeket teremt. Közben megtelik az államkassza, és a munkások lassan ráébrednek, hogy már megint nem elég a fizetés, és a (baloldal által kiharcolt) szociális juttatások sem fedezik a kiadásokat. Ekkor megint a baloldalt juttatják hatalomra. Ez a klasszikus váltókormányzás, miközben az állampolgár egy percig sem gondol arra, hogy a másik oldal (valamiféle) diktatúrát kíván, vagy fog bevezetni.
Ez a szemlélet Magyarországon hiánycikk, amin nem lehet csodálkozni, hiszen a lakosság többsége (az 1930 után születtek) egy olyan eszmevilágban nőtt fel, mely nem ismeri, nem ismerte a kapitalista rendszert, a nyugati, parlamentáris, polgári demokráciát. Egy olyan világban, ideológiai diktatúrában éltünk 1989-ig, amiben még a reformkommunistákat (élükön Nagy Imre híveivel) is, mint „jobboldaliakat” üldözték.
A háború utáni új Magyarországot lenini elvek alapján szervezték meg, azaz az előző (tőkés) rend (a Horthy-féle királyság) híveit és „kiszolgálóit” (az államapparátust, beleértve a gazdasági szervezetek, gyárak, üzemek vezetőit is!), mint „megbízhatatlanokat” eltávolították, és helyükre lelkes munkás és paraszt fiatalokat toboroztak (lásd „Fényes szelek”), akik örömmel éltek a (történelmileg is páratlan) felkínált lehetőséggel. Eközben nem vették észre, hogy a nácizmushoz hasonló ideológia részei lettek, mely (nem faji, de) származási alapon válogatta, ill. üldözte állampolgárait.
Utolsó kommentek
A jobboldal hiánya
A jobboldal hiánya
A jobboldal hiánya
A jobboldal hiánya
A jobboldal hiánya